hírek
2011-05-04: „Egymás kenyerét sütjük” – interjú Vámos Miklóssal –

Vámos Miklós, magyarországi író, forgatókönyvíró, dramaturg Világjáró családtörténetek címmel tartott előadást a 20. Szentgyörgy Napok alkalmával. A közönségtalálkozó előtt a családról és ennek fontosságáról beszélgettem vele.

Miért tarja Ön még érdekesnek a mai világban a család és történelem összefüggéseit?

Tulajdonképpen engem nem a család érdekel, hanem az egyén egyfajta szociálpszichológiai hozzáállása: az, hogy hogyan viselkedik kisebb csoportokban, amikor nincs egyedül. Legyen szó két barátról, apáról és lányáról, házaspárról, testvérekről, mégis mindezek a családra vezethetők vissza. Ez szerintem ironikus, mert a család megszűnt a 20. század végére. Ma már azt látjuk, hogy a család egyáltalán nem tölti be azt a szerepkört, amit az emberek rábíztak, vagy rá próbáltak bízni. Ebben én nem tudok senkinek semmiféle tanácsot adni, mégis a kíváncsiságom megmaradt: nagyon érdekel, hogy mások hogyan élik meg ezeket a problémákat.

Milyen céllal ír? Szándék, hogy regényeivel befolyásoljon, esetleg jobbá tegyen embereket, vagy éppen kisebb, nagyobb csoportokat?

Én azt hiszem, hogy az irodalomnak nincs célja. Egy szerzőnek lehet célja, de ez csak árt neki. A jó hozzáállás, hogy leülünk, szemügyre veszünk egy témát és próbáljuk követni a saját belső intuiciónkat. Ha ez jó, akkor sikerült kifejezni valamit a világból, és ha másoknak hasznos, az nagyon biztató. De nem ez az elsődleges cél. Az ember elsősorban azért ír, hogy a saját lelkét építse ezáltal. Furcsa ezt bevallani, nem is szokták, de szerintem ezzel mindenki így van.
 
Mit jelent Önnek a család?

Ez bonyolult kérdés, mert legalább két féle család van. Az egyik, amelyikbe belecsöppenünk, a másik, amelyiket mi magunk alakítunk ki. A családi háttér mindenképp biztonságot nyújt: mindenki jobban tud teljesíteni, ha vannak mellette valakik. A lényeg az, hogy ne legyen magányos az ember.

Kérem, meséljen egy történetet! Ami pont most eszébe jut...

Rengeteg történetet tudnék mesélni, de egyiknek sem én vagyok a főszereplője. Inkább csak szemlélője vagyok az olyan történeteknek, amik másokról szólnak.

Ebben a pillanatban, furcsa mód, Kodály Zoltán jut eszembe. Gyermekkoromban sokat láttam, öregkorára pedig úgymond kiállítási tárgy lett. Közel lakott hozzánk, minden nap gyalog járt, és a házunk előtt bicegett el a botjával. Mindenki megbámulta. Én pedig azon gondolkoztam, hogy milyen furcsa lehet, hogy nem tud úgy sétálni, hogy ne figyelne rá legalább egy szempár.

Emellett minden nap kértünk tőle legalább egy autogrammot, - nem mintha annyira szerettük volna a zenéjét -, de öt Kodály - autogrammra lehetett egy korabeli futballista autogrammot cserélni. Arra viszont sosem gondoltam, hogy ez neki milyen rossz lehet. Tehát ő nem mehet elesett arccal az utcán, mert akkor az a reakció, hogy „nézd már, milyen rossz bőrben van!” . És tudja mit?! Most én is ilyen helyzetbe kerültem. Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne néznék, milyen bőrben vagyok. Ennek egyfelől sokat köszönhetek, hiszen ez az emberek szeretete, néha azonban nagyon jó lenne álarcban jönni-menni. Jó lenne például egyszer Kukorellinek maszkírozva idejönni, és csak hallgatni, hogy mit mondanak.

Vámos Miklós előadása során valóban rengeteg kis történetet mesélt el, gyerekkoráról, a családról, tapasztalatairól...  Köztük nem egy szórakoztatót! Mikor például utazás közben egy vonaton édesapját utánozva ő maga is cigarettát sodort papirból. Ezt azonban a határőr elkobozta, mivel csak x doboz cigarettát szabadott a határon átszállítani, és ez már az y-dik volt. Mindezt abban a hiszemben, hogy majd ő, a hatósági közeg elszívja.

A rövid történetek között írói énjéről is szó esett. Bár az írókat négy csoportba kategorizálja, elmondása szerint saját műfaja mindenik stílustól eltérő, könyveiben „ az élet van”.
Véleménye szerint magyar írótársai között az a tévhit él, hogy ha közülük valaki sikeresen ír, azzal eleszi a többiek elől a kenyeret. Meggyőződése, hogy ez éppen fordítva van: azzal, hogy írnak, egymás kenyerét sütik, tehát az irodalmat népszerűsítik, nem csak saját írásaikat.

Ezért azzal a reménnyel köszönt el, hogy talán saját, és mások könyveit is sikerült megszerettetnie a közönséggel.

„Régen a regényeket azzal zárták, hogy ha idáig elért a kedves olvasó, tartson meg jó emlékezetében. Én is ezt szeretném”.

forrás: kulturpart.ro




<< vissza



Oldal megjelenítése: 1442    
© - Szent György Napok 2011 - Szerzői jogvédelem